2013. május 12., vasárnap

FIRST CHAPTER - Painful past


~ Stefan Frewen ~
           Anglia, Nottingham 1996.

 
     Mindig is titokzatos személyiség voltam. Ennek ellenére titkaim soha sem voltak, ez idáig. Egy ferde estének köszönhetően megtettem életem legnagyobb hibáját. Lefeküdtem a legjobb barátom feleségével. Számomra ez egy végzetes hiba volt. A nő többet akart, egy csak szexre épülő kapcsolatot akart velem létesíteni, mivel a férje ritkán volt otthon, és az adott dolog hiányzott az életéből. Én eleinte ellenkeztem, amikor ugyanis megfenyegetett. Azt mondta, hogy ha nem teszem azt amit mond, akkor kitálal a feleségemnek. Ezt nem hagyhattam, hiszen volt már egy négy hónapos kislányunk, és a legjobb körülményeket szerettem volna neki biztosítani. Így hát elfogadtam az ajánlatot.

Akkor abban az időben és helyzetben még jó ötletnek tűnt. A szeretőm hallgatott, a feleségem nem tudott semmiről. Mindenkinek jó volt, csak nekem nem. Minden áldott nap a szemébe kellett hazudnom. Fájt. Fájt, hogy ezeket kell átélnie, még ha nem is tud róla. Egy szép estén éppen vacsorázni vittem volna, amikor a Nő felhívott és kényeztetést követelt. Nem tehettem mást, le kellet mondanom a vacsorát, és teljesítenem kellett a feladataimat.
Úgy történtek a dolgok ahogy ezelőtt. Én voltam fölül, a nő alattam élvezte amit csinálok. Már a csúcson volt, amikor az ajtó kivágódott. Hirtelen váltunk szét, én gyorsan bebújtam a takaró alá, és reménykedtem, hogy nem a férj az. A remény olyan gyorsan szállt tovább, mint ahogyan az ajtó vágódott ki. Egy férfi mély hangja lepte be az egész szobát. Mi a fene folyik itt?! Ordította oly hangosan ahogy csak bírta. A mellettem ülő nő megszeppenve bámult a férjére, míg én még mindig a takaró alatt voltam. Tudom, hogy ott van a paplan alatt! Hallottam ám! Folytatta monológját, aminek következtében a feleség elsírta magát. Sajnálom Christian, sajnálom! Válaszolta, miután sikerült megtalálnia két könnycsepp között a hangját. Nem érdekel a sajnálatod! Csak tudni akarom, hogy ki az! Üvöltötte el ismét magát, mire én minden bátorságomat összeszedve, leemeltem a fejemről a puha dolgot, ami eddig biztonságot adva rejtett el. Pár percen belül úgyis megtudta volna, ha nem így, akkor ő rántotta volna le rólam a leplet. Ahogy fejem előbukkant, a megcsalt barátom szemei kidülledtek, és még több harag borította el őket. Nem mondott semmit, csak megfordult tengelye körül és kiviharzott a szobából. Gloria-val újra kettesben maradtunk, de ez az állapot nem tartott sokáig. Mind a ketten egyszerre pattantunk fel az ágyból. Sietve kaptuk magunkra ruháinkat, és amilyen gyorsan csak tudtuk elhagytuk a szállodát ami egészen eddig rejtekhelyet biztosított számunkra.

Már két nap eltelt a lebukásunk óta. Nem találkoztunk, nem is hívtuk egymást. Örökre megszakítottunk egymással bármiféle kapcsolatot. A feleségem, Rebecca, még mindig nem tudott semmiről. Ezen a mai, esős napon elhatároztam, hogy munka után egyből hazáig fogok vezetni, és kitálalok neki. Már nem tudtam tovább hazudni. A lelkem teljesen elrohadt, és tudtam, akármit is teszek már, biztosan a pokolra jutok. Munkahelyemre beérve egy kis papír cetlit pillantottam meg az íróasztalomon. Érdeklődve nyúltam érte, azonnal felemeltem majd szemeim elé tartottam. „Amit tettél megbocsájthatatlan! Te elvetted Őt tőlem, most én is elveszem Őt tőled!” Szinte faltam magamba a szavakat. Tudom ki írta, és sejtem mire akar ezzel célozni. Néhány könnycsepp végig futott az arcomon, majd a lábaimat hasonló sebességre állítva futásra kényszeríttettem. Egy perc elteltével már a piros Porschémban ültem, és a táblákkal mit sem törődve végig gyors tempóban haladtam. Ritka esett volt ez a mostani, hisz mindössze tizenöt perc alatt már a házunk előtt voltam. Gyorsan leparkoltam, és nyitottam is volna ki az ajtót, amikor egy nagy dörrenésre lettem figyelmes. Fejemet felkaptam, tekintetemet a házra emeltem. A hálószobánk ablakában megpillantottam a feleségemet Christiannal. Ne! Nem késhettem el! Hagyta el a számat, majd szó szerint kiugrottam a kocsiból és a hatalmas épület felé vettem az irányt. Úgy futottam, ahogyan eddig még soha. Gyors mozdulattal téptem ki az ajtót a helyéről, sáros cipőmmel mit sem törődve rohantam fel az emeletre. Sietős léptekkel tettem meg az utolsó lépéseket, amikor végre elértem úti célomat. A vészhelyzetre kialakított szobába betérve egy kis fekete széfhez lépkedtem. Beütöttem a kódot, minek következtében az kinyílt. A belsejében csak egy pisztoly volt, amit úgy kaptam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. 
Bár lehet, hogy így is van. Szorosan fontam köré ujjaim, majd magabiztosan sétáltam át abba a szobába, ahol számomra két kedves személy tartózkodott. Vagy már csak egy? Amint az ajtóba értem, szörnyű látvány fogadott...


2 megjegyzés:

Időpont: 2013. május 13. 16:04 , Blogger Unknown írta...

Imádom, nagyon jó*-*
Remélem hamar lesz kövi *-*
Nagyon ügyes vagy!! :*

 
Időpont: 2013. május 13. 19:28 , Blogger Unknown írta...

Juj, köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! :) Én is remélem, igyekszem. Ma már elkezdtem írni, talán holnap már fent lesz. :) Köszi, hogy írtál! <3

 

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal